Van a szupermarketekben az a bevásárlókocsi, amelyiknek saját akarata van. Te mennél egyenesen a kenyér felé, ő balra húz a mirelit borsóhoz. Te finoman korrigálsz, ő sértetten nekimegy egy raklap ásványvíznek. A negyedik sor után már nem vásárolsz, hanem birkózol. És persze mindig akkor jut ilyen kocsi, amikor sietsz. Mert az életnek van humora, csak nem mindig jóindulatú. Az érdekes az, hogy a kocsi nem romlott el teljesen. Gurul. Elfér benne a tej, a mosogatószer, a banán, meg az a csokoládé, amit természetesen nem magadnak veszel. Csak közben minden méteren korrigálni kell. A weboldalak is tudnak ilyenek lenni. Működnek. Betöltenek.

Nyaralás előtt az ember hirtelen biztonsági szakértővé válik. Kihúztam a vasalót? Elzártam a gázt? Bezártam az ablakot? Meglocsolja valaki a növényeket?Kivittük a szemetet, vagy biológiai fegyver lesz belőle mire hazaérünk? Aztán elindulsz, mész húsz kilométert, és jön a gondolat: “Úristen, bezártam a bejárati ajtót?” Ettől az egy mondattól, az egész család némán utazik a Balatonig. A weboldalakkal az a furcsa, hogy ott sokan soha nem jutnak el eddig a kérdésig. Felkerült az oldal. Működik. Szép. Kész. Bezártuk az ajtókat? Hát… nyilván. Ki nézte meg? Senki. Mikor? Amikor elkészült, gondolom. Ez nem felelőtlenség, inkább emberi működés.Amíg valami nem ordít, addig a vállalkozó